(Lily Water Szeretetmesék c. könyvéből)
A boszorkány
Egyszer volt, hol nem volt, kerekerdő közepén éldegélt egy gonosz boszorkány a mézeskalács házikójában. Ez a boszorkány bizony nagyon egyedül volt itt, és nagy magányában mindig csak a régi sérelmein járt az esze. Minden reggel befűtötte a kemencéjét, hogy hátha valaki arra téved, akit megsüthet majd és felfalhat, de nem járt arra senki. Egy reggel nagyon rosszkedvűen ébredt fel a boszorkány, mert aznap éjjel nagyon rosszat álmodott. Azt álmodta, hogy arra tévedt két gyerek, akiket - mivel ettek az asztalánál-, elfogott, az egyiket dolgoztatta, a másikat felhizlalta, de ahelyett, hogy szépen a kemencében végezték volna, egyesült erővel őt dobták a sütőlapáton a tűzbe. Ettől az álomtól nagyon rossz kedve lett, nem is csinált aznap reggel semmit, még tüzet sem rakott, csak úgy őgyelgett a kertjében a marcipán kerti törpék és habcsókvirágok között. Letört egy darabot a grillázscukor kerítésből és kedvetlenül rágcsálni kezdte. „Nahát, ilyen komisz kölyköket ki látott! Bezzeg az én időmben!” - így dohogott magában. Most először jutott az eszébe az, hogy talán nem minden úgy van, ahogy ő akarja, igen, a világ talán nem olyan, mint amilyennek ő elvárja tőle és talán egy picit mást akar a világ, mint ő. „Milyen igazságtalanság! Lehetséges lenne ...?”Tagadhatatlanul nyomasztotta az éjszakai rémálma. Langyos, álmos délután volt, amikor felcsilingelt a csokoládé kapu kis aranyharangja. A banya óvatosan kémlelt ki a cukorjég ablak mögül, de nemigen látta, hogy ki jött, mert még szemüveggel is rosszul látott. Az érkező léptei már a kandiscukorral felszórt kerti úton ropogtak. Lassú, kényelmes léptekkel haladt az ajtó felé, majd bezörgetett. A vastag mézeskalács ajtón tompán, röviden hangzott a kopogtatás. A banya nem szólt semmit, talán valami rosszat sejthetett, az ajtó pedig kinyílt. A küszöbön egy férfi állt.
„Adjon Isten jó napot! A gonosz boszorkányt keresem, itthon van?” A boszorkány botjára támaszkodva, erőltetett, elesett sántikálással előjött és reszketeg, sírós hangon óbégatta:
„Jaaajjh.. Neked is jó napot fiam, kerülj beljebb, csak én vagyok itt, szegény öregasszony, én lakom itt egyedül ebben a reng...
„Á, látom, itthon vagy. Tedd el a botod, nincs neked szükséged arra és beszélj nyugodtan érthetően. Ismerlek jól, és azért jöttem, hogy segítsek rajtad.”
Zavartan mosolyogva lépett a banya az asztalhoz, a botját a karosszékhez támasztotta, és így szólt: „Kedves vándor, biztosan megéheztél, hozok számodra rögvest sült kacsát, malaccombot, pástétomot, almabort, szedres lepényt és még van egy kis....”
A vándor mosolyogva felemelte a kezét és félbeszakította a szíves kínálást.
„Nem fogadok el semmit tőled, hiszen tudom, hogy a te táplálékod mérgező, aki eszik belőle,azt megfogod és elemészted. Kérlek ülj le, és a saját érdekedben hallgass végig, ez az utolsó esélyed, mielőtt elér a végzeted.”
Egyszer volt, hol nem volt, kerekerdő közepén éldegélt egy gonosz boszorkány a mézeskalács házikójában. Ez a boszorkány bizony nagyon egyedül volt itt, és nagy magányában mindig csak a régi sérelmein járt az esze. Minden reggel befűtötte a kemencéjét, hogy hátha valaki arra téved, akit megsüthet majd és felfalhat, de nem járt arra senki. Egy reggel nagyon rosszkedvűen ébredt fel a boszorkány, mert aznap éjjel nagyon rosszat álmodott. Azt álmodta, hogy arra tévedt két gyerek, akiket - mivel ettek az asztalánál-, elfogott, az egyiket dolgoztatta, a másikat felhizlalta, de ahelyett, hogy szépen a kemencében végezték volna, egyesült erővel őt dobták a sütőlapáton a tűzbe. Ettől az álomtól nagyon rossz kedve lett, nem is csinált aznap reggel semmit, még tüzet sem rakott, csak úgy őgyelgett a kertjében a marcipán kerti törpék és habcsókvirágok között. Letört egy darabot a grillázscukor kerítésből és kedvetlenül rágcsálni kezdte. „Nahát, ilyen komisz kölyköket ki látott! Bezzeg az én időmben!” - így dohogott magában. Most először jutott az eszébe az, hogy talán nem minden úgy van, ahogy ő akarja, igen, a világ talán nem olyan, mint amilyennek ő elvárja tőle és talán egy picit mást akar a világ, mint ő. „Milyen igazságtalanság! Lehetséges lenne ...?”Tagadhatatlanul nyomasztotta az éjszakai rémálma. Langyos, álmos délután volt, amikor felcsilingelt a csokoládé kapu kis aranyharangja. A banya óvatosan kémlelt ki a cukorjég ablak mögül, de nemigen látta, hogy ki jött, mert még szemüveggel is rosszul látott. Az érkező léptei már a kandiscukorral felszórt kerti úton ropogtak. Lassú, kényelmes léptekkel haladt az ajtó felé, majd bezörgetett. A vastag mézeskalács ajtón tompán, röviden hangzott a kopogtatás. A banya nem szólt semmit, talán valami rosszat sejthetett, az ajtó pedig kinyílt. A küszöbön egy férfi állt.
„Adjon Isten jó napot! A gonosz boszorkányt keresem, itthon van?” A boszorkány botjára támaszkodva, erőltetett, elesett sántikálással előjött és reszketeg, sírós hangon óbégatta:
„Jaaajjh.. Neked is jó napot fiam, kerülj beljebb, csak én vagyok itt, szegény öregasszony, én lakom itt egyedül ebben a reng...
„Á, látom, itthon vagy. Tedd el a botod, nincs neked szükséged arra és beszélj nyugodtan érthetően. Ismerlek jól, és azért jöttem, hogy segítsek rajtad.”
Zavartan mosolyogva lépett a banya az asztalhoz, a botját a karosszékhez támasztotta, és így szólt: „Kedves vándor, biztosan megéheztél, hozok számodra rögvest sült kacsát, malaccombot, pástétomot, almabort, szedres lepényt és még van egy kis....”
A vándor mosolyogva felemelte a kezét és félbeszakította a szíves kínálást.
„Nem fogadok el semmit tőled, hiszen tudom, hogy a te táplálékod mérgező, aki eszik belőle,azt megfogod és elemészted. Kérlek ülj le, és a saját érdekedben hallgass végig, ez az utolsó esélyed, mielőtt elér a végzeted.”
A boszorkány először méltatlankodni akart, azt gondolta, hogy rikácsol egy kicsit, hogy így meg úgy az ilyen hívatlan vendéggel, aki az ő asztalát ócsárolja, de ahogy a vándor gyémántszemeibe nézett jobbnak látta, ha hallgat. Lehibbant a lóca szélére. Meg volt döbbenve attól, amit ezek a szemek mondtak neki, úgy érezte, hogy ezek a szemek átlátnak rajta, látják az összes bűnét, látják az egész kárba veszett életét. Megijedt attól, amit ezekben a szemekben látott, mert nem volt bennük más csak könyörület. A vándor törte meg a csöndet:
„Ide figyelj, ne ülj itt tovább magányosan, fejezd be az emberevést, hagyd ez az egészet, menj el innen, hagyd el a hiábavalóságokat. „
„De hát én annyi embert megettem már...”
„Ez nem ok arra, hogy többet is egyél.Különben sem számít, hogy mit tettél, csak az a lényeges, amit ezután tenni fogsz. Változz meg! „
„Igen, de mi lesz azzal a rengeteg bűnnel, amit elkövettem?”
„Rengeteg tettet követtél el, és még rengeteg tettet el fogsz követni. Nem teljesítetted be Isten akaratát, ezentúl élj úgy, hogy beteljesítsd. Ha helytelenül cselekedtél eddig, az nem ok arra,hogy továbbra is helytelenül cselekedj. Nézz rám, milyennek látsz?”
A boszorkány rövidlátó szemeit erőltette, nem szólt, csak két könnycsepp gördült végig az arcán. „Gyönyörűségesnek látlak.” - ezt gondolta.
„Te ugyanilyen vagy.”
„Én azért lettem ilyen, mert...
„Mindegy, te tetted, az ok nem számít. Választhattál, ezt ne fogd másra. Ismerd el, és vége. Változz meg! Válassz: tovább mész, vagy maradsz! Isten veled!”
Azzal a vándor felkelt az asztaltól, kisétált az ajtón magára hagyva az elképedt boszorkányt.A banya a kredenc fiókjához ment és keresgélni kezdett, egy tükröt keresett, mert szerette volna megnézni magát, de az összehányt, poros limlomok között nem találta meg. Állt a szoba közepén és a nagy gonddal felépített mézeskalácsházára és a cukorkakertjére gondolt. „Tovább? Hát mi lehet ennél pompásabb, szebb? Lehet, hogy van valami, ami ennél gyönyörűségesebb?”
Aznap éjszaka két kisgyerek érkezett a mézeskalács házhoz. Nagyon nehezen találták meg, mert a házban teljesen sötét volt, még a kemencetűz sem világított.
„Mit csináljunk Jancsi, sehol senki, az ajtó meg zárva.”
„Nem tudom Juliska, addig is együnk egy kis mézeskalácsot és grillázst.”
Így toporgott a két gyerek a küszöbön és elképzelni sem tudták, hogy hol lehet a gonosz boszorkány."
„Ide figyelj, ne ülj itt tovább magányosan, fejezd be az emberevést, hagyd ez az egészet, menj el innen, hagyd el a hiábavalóságokat. „
„De hát én annyi embert megettem már...”
„Ez nem ok arra, hogy többet is egyél.Különben sem számít, hogy mit tettél, csak az a lényeges, amit ezután tenni fogsz. Változz meg! „
„Igen, de mi lesz azzal a rengeteg bűnnel, amit elkövettem?”
„Rengeteg tettet követtél el, és még rengeteg tettet el fogsz követni. Nem teljesítetted be Isten akaratát, ezentúl élj úgy, hogy beteljesítsd. Ha helytelenül cselekedtél eddig, az nem ok arra,hogy továbbra is helytelenül cselekedj. Nézz rám, milyennek látsz?”
A boszorkány rövidlátó szemeit erőltette, nem szólt, csak két könnycsepp gördült végig az arcán. „Gyönyörűségesnek látlak.” - ezt gondolta.
„Te ugyanilyen vagy.”
„Én azért lettem ilyen, mert...
„Mindegy, te tetted, az ok nem számít. Választhattál, ezt ne fogd másra. Ismerd el, és vége. Változz meg! Válassz: tovább mész, vagy maradsz! Isten veled!”
Azzal a vándor felkelt az asztaltól, kisétált az ajtón magára hagyva az elképedt boszorkányt.A banya a kredenc fiókjához ment és keresgélni kezdett, egy tükröt keresett, mert szerette volna megnézni magát, de az összehányt, poros limlomok között nem találta meg. Állt a szoba közepén és a nagy gonddal felépített mézeskalácsházára és a cukorkakertjére gondolt. „Tovább? Hát mi lehet ennél pompásabb, szebb? Lehet, hogy van valami, ami ennél gyönyörűségesebb?”
Aznap éjszaka két kisgyerek érkezett a mézeskalács házhoz. Nagyon nehezen találták meg, mert a házban teljesen sötét volt, még a kemencetűz sem világított.
„Mit csináljunk Jancsi, sehol senki, az ajtó meg zárva.”
„Nem tudom Juliska, addig is együnk egy kis mézeskalácsot és grillázst.”
Így toporgott a két gyerek a küszöbön és elképzelni sem tudták, hogy hol lehet a gonosz boszorkány."
